Talán valami csoda történt, hogy én visszatértem ide? Én is kérdem magamat, de azt hiszem, csak az térített vissza, hogy hiányzik az írás... És mivel hosszabb (és irodalmibb) írásokra még nem tudom magam rávenni (igen, a lustaság legjobb példája, én), a divat meg mindig itt van körülöttem, hát akkor adjunk neki még egy esélyt! Hátha most tovább tart majd a lelkesedés.
És mi másról is szólhatna ez a bejegyzés, mint a Párizsi Divathétről, pontosabban a mai két legfontosabb bemutatóról.
Az első a Dior:
Zsákruha magas nyakkal, fehér, short, fehér és erős színek, hosszú tulipán formájú szoknyák egy egyszerű toppal, virágos hímzés, fehér. Raf Simons, a belga tervező a híres francia divatház fejeként, úgy látszik tényleg szabadkezet kapott, mikor aláírta a szerződését. A drámaiság, a couture-jelleg szépen átalakul mindennapos viseletekbe, Dior még mindig felismerhető, még mindig luxus, de már sokkal viselhetőbb formában. Persze mindenki eldöntheti saját maga, hogy neki mennyire felel meg ez a vonal.
A második Isabel Marant:
Azt hiszem, Isabel Marant kollekciói, még akkor is, ha nem szeretném, fontosak maradnak számomra, hiszen nehéz elfelejteni azt az érzést, amit egy-egy darabja jelentett számomra, mikor még Párizs el tudott bűvölni, és a párizsi nőket találtam a világ (bár a világot még nem láttam) legstílusosabb szereplőinek. Igen, szereplőinek, mert az utcán sétálás, egy jobb és ismertebb márkában már felér egy vonulással, pláne, ha tényleg valami olyat viselnek, ami Marant. Már csak ezért is érdekel, hogy lássam, habár Párizs utcáin már nem sétálok, hogy mit láthatnék, de legalább is, mit fogok találni a Zarában márciusban.
Rövid, fodros, öv a derékon, váll, mellény, megint fodros, megint indián... igen, Isabel Marant nem változik, de minek is, ha megvan már a tökéletes közönsége, aki nem is vár mást tőle, csak azt a stílust, amit eddig is kapott, a vadnyugati Marant-lány megmaradhatott a párizsi betondzsungel indián túlélője.
(fotók: style.com)
